Túl a fákon, fenn a magasban,
a hold előtt, nézd, elsuhan egy árny.
Orra helyén nagy piszkavas van,
s úgy repül, hogy nem repiti szárny.
Ó, ha tudnád, hogy mi van az erdő
mélyén éjjel: fáklya lobogás!
Érzi Juliska, Jancsi és Gergő:
lüktet a dob hasa, fáj a dobogás.
Piroska tudja, otthon marad ma,
nem visz kalácsot, nem viszi a bort,
mert ma belőle semmi se maradna,
ma ülik éjjel a walpurgisi tort.
Gnómok, ördögök, részeg lidércek,
váltott farkasok, éjjeli manók
lába, patája tapossa a bércet,
“Átokfattya te!” csattan el a bók.
Máglyarakáson, csontkupacon állva
karcsu boszorkák kacaja igéz,
a Fejnélküli is eljött a bálba,
egy szellem éppen gyereket idéz.
A fiú ott áll az éjfekete réten,
vár a tömegben, csöndben, egyedül.
Egy ifju boszorka kérdezi: “Te mért nem…”
Egy ogre éppen belehegedül.
Ha alszom, különös álmok kijönnek
a falból: ebben semmi fura már.
Az igazán furák nappal köszönnek
rám, s az éjszaka szíve haza vár.
A Szükségszerűtlenség Dalai 